Kapu

Mindennapi életünkben a kapu, amellett hogy konkrét hasznossága van, szimbolikus jelentést is hordoz. A kapu átjárást biztosit a külső és a belső világ között, elválaszt, de megnyitáskor összeköt. A gazda szabadon nyithatja és zárhatja a kaput, mert kulcsa van hozz.

Ezzel a jelképpel találkozunk a mai adventi szentmise  Ó-szövetségi olvasmányában is. Izaiás próféta arra szólít fel, hogy nyíljanak ki  a kapuk: „Hadd vonuljon be az igaz nép, amely megőrzi a hűséget, amely meg van győződve arról, hogy az Úr megőrzi békében, mivel benne bízott.”  Isten Ó-szövetségi népe Istenben talál menedéket. Ő az erős város. Ezért hangzik el a felszólítás a próféta ajkáról:  „Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örökké megmaradó Szikla!”Az adventi szent idő számunkra is kapu, amelyben megnyílik a lehetőség a lelki alakulásra és fejlődésre. Elválasztja az évközi hétköznapokat a karácsony előtti időtől, de egyben be is vezet fokozatosan az ünneplésbe.  Hogyha sikerül üdvösen kihasználni az adventi idő kínálta kegyelmi lehetőségeket, akkor ennek gyümölcseként felkészültebbek leszünk a karácsonyi ünneplésre és teljesebben élhetjük meg keresztény hivatásunkat, amelynek célja a Krisztussal való örömteli találkozás. Mindennek első feltétele, hogy meglássuk és megtaláljuk az adventi idő kínálta lehetőségeket. Hiába van nyitva egy kapu, hogyha nem tesszük rá a kezünket, hogy lenyomjuk a kilincset és nem lépünk be.

            Egyik fontos erény amely az Ó-szövetségi olvasmányban is megjelenik a hűség és kitartás: „hadd vonuljon be az igaz nép, amely megőrzi a hűséget..”  Hűségesen kell keresnünk és építenünk az Úrral való kapcsolatunkat, felhasználva ehhez minden rendelkezésre álló eszközt. Ilyen az imádság és a jó cselekedet mint két fontos adventi gyakorlat. Ez legyen a mai jó feltételünk is. Megerősödve az imádságban, elindulunk mások fele, hogy az embertársunkban is felfedezzük  Isten arcát. Az evangélium szavai szerint is: „Nem mindaz, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! – jut be a mennyek országába, hanem csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.”

            A másik adventi erény, amelyre az első olvasmány rá irányítja a figyelmünket az alázatosság. Ahogyan olvastuk Isten: „letaszította a magasban lakókat, és a büszke várost megalázta, földig alázta, a porba sújtotta..”  Isten ismer bennünket leginkább, ő látja valódi arcunkat, ismeri törekvéseinket és küzdelmeinket. Mások előtt is ezt az Isten által ismert „arcvonásainkat” kellene mutatnunk, Istennek tulajdonítva mindazt, amit tőle kaptunk.

Erőforrásként ezen az adventi reggelen vigyük magunkkal a felszólítást: „Bízzatok az Úrban örökkön-örökké, mert az Úr örökké megmaradó Szikla!”