kedd, november 01, 2016

Mindenszentek


Évente, ilyenkor november hónap elején nyilvánvalóbbá lesz számunkra az Egyház hármas arca, és egymásra utaltsága. A mai napon, mindenszentek ünnepén a diadalmas Egyházra tekintünk mi, akik most még a küzdő Egyház tagjai vagyunk. Mindenszentek délutánján, amikor kilátogatunk a temetőkbe már a szenvedő egyház is előtérbe kerül, azok, akikért imádkozni tartozunk, akik a megtisztulást várják, hogy beléphessenek a mennyországba. 
Az üdvözültek száma nagyobb, mint a név szerint ismert szentek. Ezekre utal szent János apostol látomása Jelenések könyvében: „akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni. Minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből álltak ott a trón és a Bárány előtt.” Ezért van külön ünnep számukra. Ma ennek a nagy seregnek örvendünk, rájuk tekintünk, az ő közbenjáró imájukat kérjük.
Az olvasmány befejező sorai rávilágítanak, hogy milyen kapcsolatban is állunk mi a megdicsőült egyház tagjaival: „Ezek a nagy szorongattatásból jöttek. Ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.”  Üldöztetés, szorongattatás, küzdelem előzte meg a célba jutásukat. Vagyis ugyanolyan körülményekből jutottak Isten trónja elé, mint amilyenben mi, a küzdő egyház tagjai élünk. Erre utal a szorongattatás, amelyben fehérre mosták ruhájukat. Az olvasmány üzenete, hogy a mi helyünk is ott van az üdvözült lelkek között: ez a tudat ad reményt és erőt a mostani élet viszontagságai közepette.
A Szentlecke, amely szintén szent János apostol írása, kiegészíti, és még érthetőbbé teszi az első olvasmány mondanivalóját. „Szeretteim! Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket és azok is vagyunk.” Rámutat Isten szeretetére, amely az élet minden körülményében elkísér, hogy megmaradhassunk Isten gyermekeinek.
Előfordulhat, hogy másabb körülményekre vágyunk, mint amiben vagyunk.Azt gondoljuk, hogy ideálisabb körülmények között vallásosabb-, szentebb életet élnénk. Azonban épp ezek az üdvözült lelket világosítanak fel bennünket, hogy azt az életkörülményt kell megszentelnünk, amelyben élünk. Azokkal az eszközökkel kell elérnünk lelki ügyünk előrehaladását, amelyek a rendelkezésünkre állnak.
Ezt húzza alá, és emeli ki az evangéliumi részlet a nyolc boldogsággal.
Egyszerű, hétköznapi körülményeket rajzol elénk: szegények, sírók, szelídek, éhezők, szomjazók, irgalmasok, tisztaszívűek, üldözöttek. Olyanokat nevez boldognak az evangélium, akiket általában mi nem sorolunk oda. Azért nem, mert mi nem vesszük észre mindezekben a boldogság lehetőségét, a boldogságra vezető utat. Jézusnál a boldogság sajátos értelmet nyer: boldog az, aki hittel fogadja az ő tanítását, a kinyilatkoztatást, és életét úgy rendezi be, hogy ennek vonzó körében él. Nyolc magyarázat, nyolc felkínált lehetőség arra, hogy befogadjuk Isten önmagát ajándékozó szeretetét. A szentek, az üdvözültek megtalálták az Istenhez vezető utat, mert minden körülményben megtalálták Istent. Olyan élet utak az ő életük, amelyek vonzóvá teszik azt az életformát, amelyben a lelki élet dolgai, a vallásos élet, maga Isten, az ő szeretetével a fő helyen áll. Ma bennünket is erre az útra hívnak, ehhez akarnak kegyelmi segítséget kiesdeni számunkra. Fogadjuk el a felkínált segítséget és útmutatást, hogy egykor mi is célba ért Krisztus-követők lehessünk.

vasárnap, október 30, 2016

Évközi 31. vasárnap


A mai evangéliumban Zakeusról, a vámosok fejének a megtéréséről olvastunk.
Jerikóban élt, az ősi, nagyvárosban, amely több evangéliumi esemény színhelye. Nagyvárosként egyrészt a jómódúak, másrészt a kiszolgáltatott szegények gyűjtőhelye volt. Zakeust eredetileg a kíváncsisága vezette Jézushoz: „Szerette volna látni és megismerni Jézust” Kezdeti motivációnak ez is elég volt. Arra kevésbé számított, hogy Jézus is látni akarja őt. „Amikor Jézus odaért, felnézett és megszólította: „Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.” A hallgatóság méltatlankodott e-miatt. Pedig bátorítaniuk kellett volna Zakeust, együtt örvendeni vele. Ugyanis Zakeus most már bizonyított. Kész volt arra, hogy megtérítse az okozott kárt, sőt halmozottan jóvá akarta tenni: „ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette.” Íme, az Úr Jézus megtapasztalhatóvá tette Zakeus által azt, amit a Bölcsesség könyve Isten irgalmáról ír: „Te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak.” És Zakeus bűnbánatot tartott.
Mivel az evangélium bennünk keresi folytatását, el kell gondolkodnunk, hogy nekünk milyen „fügefára” kell felmásznunk, ahhoz hogy meglássuk Jézust, hogy találkozzunk vele? Több mindenre is gondolhatunk. Nekem az jut eszembe, hogy erőfeszítést kellene tennünk annak érdekében, hogy jobban megértsük, és tettekre váltsuk, amit az Egyházunk időszerű kérdésekben tanít. Ugyanis a mai idő körülményei között Jézus az Egyházban működik tovább. Az Egyház tanításában, az Egyház imájában, a szentségekben találkozhatunk az ő élő személyével. Nem elég csak mások által, mondjuk a sajtó közvetítésével tájékozódni arról, hogy mit tanít az Egyházunk például a családról. Most már magyarul is olvasható a családról szóló pápai buzdítás, amely a családról szóló szinódus után jelent meg. Jó lenne, hogyha beszereznénk, kézbe vennénk, hogyha olvasnánk, hogyha igyekeznénk hozzá mérni az eddigi ismereteinket, törekvéseinket, és ahol szükséges javítanunk a hozzáállásunkon.
Az Amoris letitia- a Szeretet Öröme című apostoli buzdítás külön fejezetet szentel annak, hogy a család hivatásáról beszéljen.
A hetedik fejezet teljes egészében a gyermekek neveléséről szól. Itt részletesen, és bőven kifejtve megérthetjük, hogy az egyház ma hogyan gondolkodik a gyermekek és az ifjúság neveléséről. Arról olvashatunk például, hogy a mai életkörülmények nehézségei ellenére: „a családnak továbbra is annak a helynek kell maradnia, ahol a hit igazságainak és szépségének befogadását, az imádkozást és a felebaráti szolgálatot tanítják.” A nyolcadik fejezet a nehéz helyzetben levő családokról szól. Arról, hogy milyen lelkipásztori támogatásban részesülhetnek azok, akiknek valamilyen okból zátonyra futott a házasságuk stb.
Mindezekkel példát akartam mondani arra, hogy ma nekünk mi lehet az a fügefa, amire fel kell másznunk, hogy meglássuk Jézust, de igazából ezt a fügefát mindenkinek magának kell megtalálnia. Lehet, hogy sokan nem fogják megérteni a szándékunkat, vagy félremagyarázzák a törekvésünket, de nekünk egymást támogatva el kell jutnunk Jézushoz, és amit megértettünk az ő tanításából azt kötelességünk gyakorlatba ültetni.

vasárnap, október 16, 2016

Évközi 29. vasárnap




Az Istennel való kapcsolatunkban, a vallásos életben meghatározó szerepe van az imádságnak. Szinte közmondásként fogalmazhatjuk meg: mondd el, hogyan imádkozol és megmondom ki vagy. Érhető tehát, hogy a vasárnap szentmisék olvasmányai tág teret biztosítanak az imádság témájának. Így történik a mai szentírási szakaszokban is.
Már az első olvasmány aláhúzza az imádság fontosságát. A választott nép az ellenséggel küzdött a legelők, itatók érdekében. Mózes kitartóan imádkozott a győzelemért. Annyira magától érthetőnek tartjuk ezt, hogy talán fel sem figyelünk egy fontos mozzanatra, hogy nem csak az történik, hogy Mózes egy cél érdekében imádkozott, hanem imával kíséri a küzdelmet. „Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Hur pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így karja kitárva maradt napszálltáig.” A harcot, a küzdelmet Mózes imával kísérte.
Ez a tény, számunkra is irányadó. Talán megszoktuk, hogy egy elérendő cél érdekében imádkozunk, aztán ha megkaptuk abba is hagyjuk. Vagy, ha netán nem sikerül, még egy ideig próbálkozunk, aztán belefáradva, úgy gondoljuk, netán Istennek más terve van, és nem imádkozunk tovább. Azt talán már kevésbé vesszük észre, vagy kevésbé gyakoroljuk, hogy imával kísérjünk kitartóan egy tevékenységet, a családunk életét, valakit, akiért felelősek vagyunk.  Jó esetben a hittanórán megtanuljuk, hogy imádkoznunk kell: reggel délben, este, evés előtt, evés után, harangszóra. Így rá nevel bennünket az Egyház a rendszeres imádságra, hogy átszője az életünket-, a mindenapjainkat az imádság. Hozzá köti ismétlődő alkalmakhoz, hogy eszünkbe jusson felkeltem, imádkoznom kell, asztalhoz ültem, előbb imádkozom. Azonban ezek az első lépések, olyan, mint a járni tanuló gyermeknél. Innen még meg kell tanulnunk járni a hit útján. Mégpedig úgy, hogy az imádság átjárja az életünket, átszője a tevékenységünket. Ezt jelképezi Mózes kitárt karja. Kitárt karral, kitárt szívvel, imádságos lélekkel kell meghoznunk döntéseinket. Imádkozva kellene dolgoznunk. Imádságos lélekkel kell hordoznunk mindennapi keresztünket. Imádsággal kell kísérnünk azokat akik ránk vannak bízva-, és akikért imádkozni tartozunk. Talán azért ennyire közkedveltek a zarándoklatok, az első szombati Mária köszöntők, a Mária Rádiós ima szándékok rózsafüzér előtt. Ugyanis ezekben megvalósul az, hogy az ima átszövi a napot, az erre szánt időt, a ráfordított energiát. Ilyen alkalmakkor nem "csak" egy imát mondunk el arra a szándékra, amit a lelkünkben hordozunk, hanem imába ágyazzuk azt az ügyet, azt a személyt, amiért, vagy akiért azt a zarándoklatot-, vagy első szombati szentmisét vállaltuk, vagy azt a rózsafüzért felajánljuk. 
Így valósul meg az evangéliumi felszólítás: „szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni.” Legfőbb kegyelmi erőnk és támaszunk az imádság, amelyben hittel és bizalommal fordulunk Istenhez.
Vallásos emberként életformánkká kell válnia az imádságnak, ahogy szent Ferencről tudjuk, hogy ő nem csak imádkozott, hanem ő maga és egész élete imádsággá lett. Szó szerint ezt olvassuk róla: nem is annyira imádkozó embernek, mint inkább imádságnak látszott[1].



[1] ." ... totus non tam orans quam oratio factus."

szombat, október 15, 2016