A mai szentírási
szakaszok a keresztény reményünkben, felkészülő várakozásunkban erősítenek.
Már az Ó-szövetségi
rész szavai is lelkesítőek. Izaiás próféta költői kérdésként teszi fel: „Kihez
hasonlítotok ti engem?” Azért, hogy
kifejthesse, hogy a legfőbb erőforrás és támasz az örökkévaló Isten.
Ugyanis: „Isten erőt ad a fáradtaknak, és gyámolítja a kimerülteket…. Még a
fiatalok is elfáradhatnak…., de akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak.”
Az evangélium még
személyesebb hangvétellel folytatja. Ez természetes is, ugyanis Jézus Krisztusban
Isten személyes arca nyilvánult meg,
„Jézus így szólt
az őt követő emberekhez: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok és
terhek alatt görnyedtek: én felüdítelek titeket.”
Nincs olyan ember,
aki élete folyamán a fáradságnak valamilyen formáját meg ne tapasztalta volna.
Annyiféle fáradság, ellankadás lehetséges, kezdve a fizikai fáradságon át,
egészen a lelki elernyedésig, vagy akár a fásultságig.
Ilyenkor a
legnehezebb, hogyha elhalványul, vagy elfogy a remény arra, hogy hamarosan
lehetőség lesz a pihenésre, – vagy nincs remény arra, hogy találkozni fogunk
valakivel, aki erőt önt belénk, aki felvillantja előttünk a szabadulás
lehetőségét.
Jézus minden
élethelyzetre felkínálja az ő segítségét, személyes támogatásáról biztosít.
Arra ösztönöz, hogy bármilyen nehézség, fáradság esetén, forduljunk bizalommal
hozzá, mert ő mindig jelen van a mi számunkra.
„Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok
tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat talál lelketek.”
Engedjük, hogy a
mai napon, ebben az adventi szentmisében az Úr Jézus mellénk szegődjön és
elkísérjen a nap minden szakaszán. A közös- és személyes imában, énekekben, de
legfőképpen a szentáldozásban tárjuk eléje aggodalmainkat, nehézségeinket és
fájdalmainkat. Ugyanakkor fejezzük ki a bizalmunkat, belé vetett hitünket, hogy
megvigasztalhasson minket, reményt nyújthasson, és így új erőre kapva mi magunk
is mások számára a remény embereivé váljunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése