A Jó Pásztor

Az Ó-szövetségben sokféle elképzelés élt arról, hogy milyen is lesz az eljövendő Messiás. Izaiás próféta a mai olvasmányban úgy szól a Megváltóról, mint aki: „úgy legelteti nyáját, mint a pásztor…. Karjaiba veszi bárányait, ölében hordozza őket…. nagy gonddal vezeti.”

A prófétai látás eddig jutott el, és már ez is nagyszerű. Jézus magára alkalmazta ezt a hasonlatot, de egyben minden emberi elképzelést felülmúlva ki is egészítette azt. Ezt fejti ki a felolvasott példabeszéd. A bevezető kérdések nagyszerűen rávilágítanak a lényegi többletre: „Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, és egy elcsatangol… nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? A jó pásztor nem csak legelteti a juhokat, nem csak karjaiban hordozza a bárányokat, ahogyan az Ó-szövetségi hasonlat leírja, hanem észreveszi, hogyha egy is elcsatangolt. Keresésére indul az elveszettnek, és nem nyugszik, míg meg nem találja, és vissza nem viszi a nyájhoz.

Isten szemében nem csupán ezer év annyi, mint egy nap, hanem egy bárány is annyi, mint kilencven kilenc, vagy akár több is.

Szentképekről is ismerős Jézusnak ez az ábrázolása: karjában tartja az elveszett bárányt, amelyet a tövisek közül mentett ki.

Magunkra alkalmazva.

Adventben Jézus elindul felénk, az ő bárányai felé. Leereszkedik az életkörülményeinkbe, bűneink szakadékába, hogy ránk találjon, és magához vezessen.

A magunk érdekében segítenünk kell neki, hogy ránk találjon. Ahelyett, hogy távolodnánk tőle, közelednünk kell, az arcunkat, a szívünket kell mutatnunk feléje. Csökkentenünk kell a távolságot, amely elválaszt tőle.

Erre alkalmas a szentmise, a szentáldozás, a szentgyónás, az ima. Mindez felkínálkozó számtalan lehetőség arra, hogy találkozzunk a bennünket kereső jó Pásztorral. Itt megtapasztalhatjuk az Úr érkezését, aki irgalmaz, felemel, és magához ölel. Jó látni, és biztató, hogy az adventi szentmiséken többen vagyunk, mint szokásos.

Ugyanakkor nem csak magunkra kell gondolnunk. Azok számára, akik hozzánk tartoznak, nekünk is jó pásztorrá kell lennünk. Természetesen leginkább családtagjaink vannak ránk bízva, de nem kizárólag. Mindenkit foglalkoztat, izgat családtagjainak a helyzete, a megélhetés. Ugyanilyen fontos a lelkiekről való gondoskodás is, hogy lelkileg se szűkölködjenek azok, akiket szeretünk.

Ugyanígy bizonyos mértékben a gondviselés ránk bízta a rokonainkat, barátainkat, munkatársainkat. Annyit mindenképp megtehetünk, hogy jó példát mutatunk nekik és imádkozunk értük. Ebben a mai szentmisében is, helyezzük oda őket a felajánlott kenyér és bor mellé.

Halljuk meg Izaiás próféta hozzánk intézett biztatását: „Készítsetek utat az Úrnak a pusztában, egyengessétek Istenünk ösvényét”

Készítsük hát az Úr útját, különösen most az adventi időben, személyes életünkben és a ránk bízottak életében.