Nagyböjt második vasárnapja

Nagyböjt második vasárnapjának evangéliumi részletében az Úr Jézus identitásának egy nagyon fontos valósága lesz nyilvánvalóvá.

Már az első mondat, amely első olvasásra jelentéktelennek tűnik kíváncsivá tesz bennünket: „Történt pedig e beszéd után mintegy nyolc nappal, hogy maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost.”  Miről beszélhetett Jézus nyolc nappal a színeváltozás története előtt? Hogyha visszalapozunk a szentírásban, azt találjuk, hogy a szenvedéséről beszélt és arról, hogyan kell követnie a tanítványnak mesterét. Most pedig folyatódik a tanítás. A három kiválasztott apostollal Jézus felment egy hegyre. „Miközben imádkozott, arcának színe elváltozott, a ruházata fehér lett és fényben sugárzó.„ Íme, hogy a színeváltozásnak az imádság a titka.

Mi megszoktuk, hogy a láthatóval, a kézzelfoghatóval mérjük a dolgok értékét és hatékonyságát. Itt a Tábor hegyen az imádságban lett nyilvánvalóvá, hogy ki is Jézus valójában, hogy ő nem csak ehhez a látható világhoz tartozik, hogy Ő Isten Fia. Erről az Ó-szövetség két nagy alakja Mózes és Illés is tanúskodott. Ezért jelentek meg ott abban a szent körülményben.

Szent Lukács a párbeszéd témáját is közli velünk: „az ő eltávozásáról beszéltek, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni.„ Ennek a legszentebb, ünnepélyes pillanatnak a témája az Úr Jézus szenvedése és kereszt halála, amelyet Jeruzsálemben kellett elszenvednie. Az apostolok így betekintést nyerhettek Jézus szenvedésébe és dicsőségébe, halálába és feltámadásába. A szenvedés repedésén keresztül átsütött a mennyország sugara. Ennek fénye el is vakította az apostolokat. Péter ezt mondta Jézusnak: ,,Mester! Jó nekünk itt lenni! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!’’ Nem tudta ugyanis, hogy mit mond. Amíg ezeket mondta, felhő szállt le, és elborította őket. Amint a felhőbe jutottak, félelem fogta el őket. A felhőből szózat hallatszott: ,,Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok”

            Isten bennünket is arra hív, hogy találjuk meg igazi valónkat, identitásunkat Krisztusban. Már itt a földön el kell, hogy kezdődjön a mi színeváltozásunk is. Ennek szerves része mind az öröm, mind a szenvedés. Szívesen megspórolnánk a Golgota hegyét, hogy csak a Tábor hegyét kelljen megízlelnünk. Azonban épp a nagyböjti idő az alkalmas időszaka annak, hogy bármilyen élethelyzetben is lennénk tudjuk kimondani, hogy Uram jó nekem-, nekünk itt lenni. És ne csak a tevékenységben-, a teljesítményben gondolkodjunk, hanem fordítsunk időt energiát a lelkiekre, az imádságra, arra, hogy elidőzzünk Isten jelenlétében.

A lelkiismeret csendjében pedig megfogjuk hallani az Atya szavának biztató visszhangját: „Ez az én választott gyermekem.!”  Bárcsak kedve telne bennünk!