Az Istennel való kapcsolatunkban, a vallásos életben
meghatározó szerepe van az imádságnak. Szinte közmondásként fogalmazhatjuk meg:
mondd el, hogyan imádkozol és megmondom ki vagy. Érhető tehát, hogy a vasárnap
szentmisék olvasmányai tág teret biztosítanak az imádság témájának. Így
történik a mai szentírási szakaszokban is.
Már az első olvasmány aláhúzza az imádság
fontosságát. A választott nép az ellenséggel küzdött a legelők, itatók
érdekében. Mózes kitartóan imádkozott a győzelemért. Annyira magától érthetőnek tartjuk ezt, hogy talán fel sem figyelünk egy fontos mozzanatra, hogy nem csak
az történik, hogy Mózes egy cél érdekében imádkozott, hanem imával kíséri a
küzdelmet. „Mózes karja végül is elfáradt.
Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Hur pedig a karját
tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így karja kitárva
maradt napszálltáig.” A harcot, a küzdelmet Mózes imával kísérte.
Ez
a tény, számunkra is irányadó. Talán megszoktuk, hogy egy elérendő cél érdekében
imádkozunk, aztán ha megkaptuk abba is hagyjuk. Vagy, ha netán nem sikerül, még
egy ideig próbálkozunk, aztán belefáradva, úgy gondoljuk, netán Istennek más
terve van, és nem imádkozunk tovább. Azt talán már kevésbé vesszük észre, vagy kevésbé
gyakoroljuk, hogy imával kísérjünk kitartóan egy tevékenységet, a családunk
életét, valakit, akiért felelősek vagyunk.
Jó esetben a hittanórán megtanuljuk, hogy imádkoznunk kell: reggel délben,
este, evés előtt, evés után, harangszóra. Így rá nevel bennünket az Egyház a
rendszeres imádságra, hogy átszője az életünket-, a mindenapjainkat az imádság.
Hozzá köti ismétlődő alkalmakhoz, hogy eszünkbe jusson felkeltem, imádkoznom
kell, asztalhoz ültem, előbb imádkozom. Azonban ezek az első lépések, olyan, mint
a járni tanuló gyermeknél. Innen még meg kell tanulnunk járni a hit útján.
Mégpedig úgy, hogy az imádság átjárja az életünket, átszője a tevékenységünket.
Ezt jelképezi Mózes kitárt karja. Kitárt karral, kitárt szívvel, imádságos lélekkel
kell meghoznunk döntéseinket. Imádkozva kellene dolgoznunk. Imádságos lélekkel
kell hordoznunk mindennapi keresztünket. Imádsággal kell kísérnünk azokat akik
ránk vannak bízva-, és akikért imádkozni tartozunk. Talán azért ennyire
közkedveltek a zarándoklatok, az első szombati Mária köszöntők, a Mária Rádiós
ima szándékok rózsafüzér előtt. Ugyanis ezekben megvalósul az, hogy az ima
átszövi a napot, az erre szánt időt, a ráfordított energiát. Ilyen alkalmakkor
nem "csak" egy imát mondunk el arra a szándékra, amit a lelkünkben
hordozunk, hanem imába ágyazzuk azt az ügyet, azt a személyt, amiért, vagy akiért
azt a zarándoklatot-, vagy első szombati szentmisét vállaltuk, vagy azt a rózsafüzért felajánljuk.
Így
valósul meg az evangéliumi felszólítás: „szüntelen
kell imádkozni és nem szabad belefáradni.” Legfőbb kegyelmi erőnk és
támaszunk az imádság, amelyben hittel és bizalommal fordulunk Istenhez.
Vallásos emberként életformánkká kell válnia az
imádságnak, ahogy szent Ferencről tudjuk, hogy ő nem csak imádkozott, hanem ő
maga és egész élete imádsággá lett. Szó szerint ezt olvassuk róla: nem is annyira imádkozó embernek, mint
inkább imádságnak látszott[1].
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése