A Kis Somlyó oldalában még mindig tartja magát a tél. A hó úgy tapad meg a keresztút jól ismert, kanyargós ösvényén, mintha jogos tulajdonát féltené. Nehezen haladok a kapaszkodón. A múlt heti rongálás óta, rendhagyó ez a keresztút. Igaz, az első négy állomásnál, még nincs semmi rendkívüli. mert épek és érintetlenek a féldomborművek. Így még nem nehéz bele élnem magam: Jézust halálra ítélik, vállára veszi a keresztet. Azonban, alig haladok el az első néhány állomás előtt, türelmetlenül fürkészem azt, amelyikből hiányzik a „kép”. Távolról, még nem annyira feltűnő. Egyre közelebb jutva, döbbenten állok meg előtte. Olyan érzés, mintha egy kifejezés nélküli szembe néznék bele. Valami nagyon lényeges hiányzik. Ahogy haladok felfele, egyre erősödik a benső fájdalmam, a hiányérzet. Sok élmény kapcsol ehhez a keresztúthoz. Jártam már itt tanulmányi éveim alatt, majd papként, szerzetesként, egyedül, és közösséggel. Mindig erőt, támaszt nyújtott az itt elvégzett keresztút. Most egy nagy kérdő jel, nyomasztó érzés kínoz. Ennyire, kiüresedhet az ember, ennyire üzenet nélkülivé válhat valaki, vagy valakik számára az amit Jézus értünk tett? Ennyire sürgető szűkséggé vált a mindennapi betevő hiánya, hogy tiltott gyümölccsel kell csillapítani a fizikai éhséget, nem számolva a lelki űrrel és kárral, ami azok lelkében keletkezik, akiknek szent ez a hely. Most már nem csak a csúszós út nehéz, nem kizárólag az kapaszkodó miatt zihálok. egyre fájdalmasabb minden üresen maradt keresztúti állomás, amelyen csak a szám jelzi, hogy hol tartok. Azonban a képi segítség nélkül összezavarodok. Már nem is tudom igazából hol tartok. Egyszerre, csak valami megmozdult és egy szép nyúl rohant el előttem. Felvillanyozva, amíg tehettem elkísértem a tekintettemmel, amíg el nem tűnt a Salvator kápolna irányában. Felujjongtam, mégis csak van élet a keresztút környékén, mégis csak lesz tavasz, lesz feltámadás. S, még ha csak a tizenkettedik és tizennegyedik állomás képe maradt is meg, mert az márványból készült, visszataláltam az útra, amely innen fentről nézve érintetlen, csupán közelről nézve bámul szembe sötéten, kifejezéstelenül. Mint mindenhez, ehhez is szükséges a felülemelkedés, hogy ne vesszek el a részletekbe, és a megrongált állomásokon túl, meglássam az összefüggéseket, azon túl pedig a fényt, amely ha egyszer kigyúlt, sosem alszik ki, mert örök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése