Fátyol Jézus arca előtt

Hogyha alaposan szemügyre vesszük az ikont, észrevehetjük, hogy Jézus arcát, és a dicsőség koronáját ködszerű, átlátszó fátyol takarja. Ez Jézus arcának- és a feje fölött ragyogó glóriának a fényességét tompítja. Az árnyék leér egészen a nyakáig. Az Úr dicsőségét régen felhő takarta el (Kiv 24,16), most ezt a dicsőséget, isteni ragyogást Jézus embersége fedi el. A fénylő arc, a fényként fehérlő ruha (Mt 17,2) nem tartozott hozzá az ember halandó állapotához: elővételezi a feltámadt Krisztus, ragyogó világosságát, ami valójában Isten dicsőségének fénye. Jézusban maga Isten öltött arcot. (Jel 1,16). Emberi, meggyalázott, elfátyolozott arc ez (Mk 14,65), de mégis ez az isteni lényeg képmása. Jézus finom vonalú, keskeny arca végtelen nyugodtságot tükröz. A fájdalomnak semmi jelét nem látni rajta. Egy megalázott arc ez, melyen az Élet győzedelmeskedik.

Szent Pál is Krisztus testét fátyolnak nevezi (Zsid 10,20). A színeváltozás idején a fátyol bizonyos mértékig megemelkedett. "Ragyogott az arca, mint a nap, a ruhája pedig tündökölt, mint a fény" (Mt 17,2). Péter, Jakab és János látták az Úr dicsőségét. Szent János evangéliuma ezt a ritka kiváltságot valóságosan kiterjeszti minden hívőre. Jánosnál az igazi hívő már Jézus jelenlétének dicsőségében van. Jézus mondja Mártának: "Ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét" (Jn 11,40). A kánai menyegzőről mondja János "Megmutatta dicsőségét és tanítványai hittek benne" (Jn 2,11). Megjegyezendő, hogy Jézus rokonai szintén ott voltak a menyegzőn, de nem hittek (Jn 7,5) és nem látták dicsőségét, azon oknál fogva, hogy közeli rokonai voltak és csak emberségét vették figyelembe.

Szent Pál hangsúlyozza, Jézus kizárólag test szerinti ismeretének értelmetlenségét. "Ha Krisztust azelőtt emberi szempontból tekintettük is, most már nem úgy tekintjük" (2Kor 5,16). Legyünk boldogok! Az árnyék, amely Krisztus dicsőségét eltakarja, még ezen a világon is eltűnhet. Igen, abban a mértékben, ahogy hittel nézünk Jézusra, nem emberi, hanem lelki módon. Ugyanebben a mértékben fogjuk látni az Ő dicsőségét.

Szent Ferenc nem tartotta veszteségnek azt, hogy a Názáreti Jézustól hatalmas történelmi távolság választja el, hiszen Jézus kortársaival azonos feltételek és esélyek vannak adva számára is. Mint azok, ő is ráléphet az Isten és az ember között létező egyetlen hídra; Isten az ige és a szentségek által meghagyja ezt a hidat, amely maga Jézus. Az igében és a szentségekben Isten alázata állandóan jelen van. Jézus kortársainak is és azoknak is, akik „már csak” az igében és a szentségekben találkozhatnak vele, egyformán szükségük van Isten Lelkére. Ennek az új szemléletnek fontossága nyilvánvaló Ferenc életében. Az első Intelemben legalább kilencszer beszél Isten Lelkéről.

„Az Úr Jézus így beszél tanítványaihoz: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismertetek volna, Atyámat is ismertétek volna; de mostantól fogva ismeritek és látjátok őt. Fülöp így szólt hozzá: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk. Jézus így felelt: Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem? Fülöp, aki engem lát, Atyámat is látja. Az Atya megközelíthetetlen fényességben lakozik, és lélek az Isten, és Istent soha senki sem látta. Ezért csak lélekben látható, mert a lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. De a Fiút se látja senki másként, mint az Atyát, mert hiszen egyenlő az Atyával, sem másként, mint a Szentlelket.”

(I Intelem 1-7)

Jézus felénk fordított, élő arca csendes felszólítás, fájdalmas kérdés: hittel nézzük őt, vagy csak emberi tekintettel?