Csíksomlyói Kegytemplom és Kolostor - Hirdetések

vasárnap, október 31, 2010

Olajfak Hegye

Megrendito Jezus nyomaban jarni. Errol tanuskodik az a nehany interju is amit az Olajfak hegye fele tartva keszitettem a testverekkel. Remelem sikerul majd hazavinnem es feltennem, hogy hallgathato legyen. Szandekozom a Ferences Feloraban is hasznalni az itt gyujtott anyagbol. Mostmar a vege fele kozeledik a zarandoklat. Bizom a jo befejezesben. Pax

szombat, október 30, 2010

Betlehem

Ma delelott Betlehem, delutan pedig Ain Karem volt napirenden. Tehat ma gyakorlatilag Karacsonyunk volt. Nagy kegyelem volt szent Jeromos Barlangjaban misezni, majd a szuletes barlangjaban megcsokolni azt a helyet, ahol Jezus megszuletett. Az ebedunk is Betlehemben volt. Ujra tapasztalhattuk a ferences testvereink vendegszeretetet. A Visitatio templomaban is nyitott szivu testverre talaltunk.
Eljen a ferencesseg - (is)

csütörtök, október 28, 2010

Szentfold

Nehany napja a Szentfoldon vagyok. Meglatogattuk Nazaretet, a Tiberias tavat, Tabor hegyet, a Jordan folyot. Ma erkeztunk Jeruzsalembe. Maris volt egy szep kormenet a Szentsir bazilikaban. Majd szandekszom bovebben irni az utrol, valoszinu inkabb a ferences-zarandok blog lesz ahova irni fogok. Majd meglatom. Egyelore ennyire kerult ido es alkalom. Ha tudok meg jelentkezem, ha  nem majd otthonrol jovo heten, ha Isten is megsegit.

vasárnap, október 24, 2010

szombat, október 23, 2010

"Istenem légy irgalmas"


 Évközi 30. vasárnap

A vasárnapi olvasmányok az Isten szolgálatára-, főként az imádságra irányítják a figyelmünket. Az első olvasmányt Sirák Fiának könyvéből olvastuk, amelyben többek között elhangzott ez a mondat: „Aki szívből szolgálja, azt elfogadja az Úr, az ilyenek imádsága a felhőkig hatol.” Ez azt jelenti, hogy Istent teljes odaadottsággal, benső hozzáállással, szívből kell szolgálnunk.
 A fentebb idézett szentírási mondat vezet át az evangélium tanításához. A példabeszéd két szereplője a farizeus és a vámos. Két egymástól eltérő társadalmi réteget képviselnek. Most az egyetlen közös pont, hogy mindketten felmentek a templomba imádkozni.
            A farizeus az imádságában, kérkedve felsorolta mindazt, amit tett: kétszer böjtölt hetente (pedig a Törvény csak egyszeri önmegtartóztatást írt elő), s ugyanígy a tizedből is többet adott, mint ami kötelező.
A vámos, aki egyébként közönséges tolvaj volt, hiszen a rómaiak amúgy is magas vámját bérbe véve, azt még meg is toldotta a saját hasznára, megállt Isten előtt és csak ennyit tudott mondani: "Istenem, légy irgalmas nekem bűnösnek!"
Jézus részéről a vámos részesült elismerésben: „Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem.
Talán a farizeusnak is vámossá kellett volna lennie? Nem. Akkor hol hibázott?
Ott, hogy az imájából kimaradt a szíve. Csak a tetteire hivatkozott, azt gondolta, hogy neki nincs kérni valója az Úrtól! Kizárólag dicsekedni tudott. A mondanivalóját mai kifejezésekkel talán így adhatnák vissza: "nézd Uram én mi mindent letettem az asztalra, milyen sokat teljesítettem, érdemeim vannak, ezt neked is el kell ismerned.".
A másik pont ahol hibázott a farizeus az volt, hogy szívtelenül ÖSSZEHASONLÍTOTTA MAGÁT MÁSOKKAL, hogy az érdemei még jobban felnagyíthassa: "Én nem vagyok olyan, mint a többek, nem lopok, csalok, hazudok, stb." Magatartása ebben a példabeszédben ezt fejezi ki: "Tulajdonképpen én magam üdvözítem magamat a tetteim által. Elég vagyok önmagamnak".
            A vámos nem hasonlította magát senkihez, egyszerűen beismerte a bűnösségét és irgalmat kért az Úrtól. Jézus ezt a magatartást szívből jövő gesztusként értékelte, mert őszinte Isten-keresésből fakadt. A farizeus imája tükör volt, amiben önmagát szemlélte, a vámos imája viszont ablakot nyitott Isten felé és találkozott is vele.

Nagyon találó Szent Pál példája, a második olvasmányban.  Élete első szakaszában derék farizeus volt, jól teljesített. Azonban, amikor Isten lehajolt hozzá a damaszkuszi úton, elfogadta a felkínált kegyelmet s ezután már nem saját tetteiben bízott, hanem az Úrra hagyatkozott.  "Az Úr mellém állt és erőt adott nekem". Pál amikor Timóteusnak ezt a levelet írta, börtönben volt és várta a halált: "Engem ugyanis már kiöntenek mint italáldozatot, elköltözésem ideje közel van". Ennek ellenére az Apostol nem panaszkodott, hanem a végső pillanatig áldozat akart lenni, aki Jézus áldozatával egyesíti a sajátját.
            A fentiek tanulságaként tartozzunk mi is azok közé, akik imáinkban szívesen, és őszintén állunk az Úr elé. A keresésünk irányuljon Istenre, abban a biztos tudatban, hogy csak tőle nyerhetünk erőt és kegyelmet a mindennapi keresztény életünkhöz, hogy üdvösségre jussunk.

kedd, október 19, 2010

szombat, október 16, 2010

A meghallgatott kérés

Az imádság áll a XXIX évközi vasárnap  mai olvasmányainak középpontjába.    Még Saul és Dávid korában is bajt okoztak Izraelnek az amalekíták. Az egyiptomi kivonulás idején  a zsidóknál hatalmasabbak voltak. Folyt a harc legelőkért, itató helyekért. Mózes mellett vezérként akkor lépett föl először Józsué. De nem ő és seregei vívták ki a győzelmet, hanem Mózes, aki a hegyen reggeltől estig imára tárt karral állt.
Az imádság nagy szerepet játszott a vallásos izraelita életében és mindennapjaiban. Jézus is sok időt töltött imádságban. A bevezető ajánlás (1. v.) mindezt megerősíti. „szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni.”
Ez azt jelenti, hogy az imádság nem tetszés kérdése, hanem kötelező dolog, mint ahogyan az embernek kötelezően kell ügyelnie lelki fejlődésére I (9-14. v.) Arra emlékeztet, hogy ezt az esdeklő magatartást kell szüntelenül megőrizni az Úr előtt. Ez a magatartás elsősorban nem abban áll, hogy az ember állhatatosan könyörög azért, hogy elnyerje segítségét vagy kicsikarja jóindulatát, hanem abban, hogy készséges, nyitott, és állandó párbeszédet folytat az Úrral.
A keresztény olyasvalaki, aki hisz Isten szüntelen jóságában és az ember iránti hűségében, ezért nem csügged el imádságában.
            A példabeszéd a korabeli szokványos törvényszéki gyakorlat egyik epizódját mutatja be. Két szereplője a kor társadalmának két tipikus képviselője. Az első, a biró az egyik legbefolyásosabb osztályhoz tartozik. A szent író lesújtó jellemzést ad a szájába. Ő maga mondja, magáról: „Istentől nem félek, és embertől nem tartok.”
A bíróval szemben egy «özvegyasszony» áll, aki a legvédtelenebb népcsoport megjelenítője. Az «árvák és az özvegyek» kifejezés a Bibliában jellemző tulajdonságuk alapján a legvédtelenebbek, a leginkább kiszolgáltatottak. Nagyon könnyen előfordulhatott, hogy a bíró nem törődött túlzottan az ilyesfajta személlyel, még abban az esetben sem, ha igaz ügy védelmét kérte (3. v.)
A példabeszédbeli bíró most mégis meghallgatta az özvegyasszony kérését és igazságot szolgáltatott neki. A következtetés pedig: „Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak?” Vagyis, ha egy ilyen lelkületű ember, mint ez a bíró képes arra, hogy jóllehet meggyőződés nélkül, de engedjen egy özvegy állhatatos kéréseinek, az az Isten, aki vele ellentétben igazságos és könyörületes, hogyan ne hallgatná meg választottainak kéréseit, amelyeket szorongattatásaikban intéznek hozzá?
            Az imádság mindenekelőtt egy nyitott közeledés Istenhez. Készség arra, hogy elfogadjuk Isten akaratát. Vagyis a bizalmunk kifejezése.
            A példabeszéd szereplőiben magunkra ismerhetünk.
Mindannyiunkban többé- kevésbé egyszerre jelen van az igazságtalan bíró és kiszolgáltatott özvegyasszony. Az élet különféle helyzetei megkísérthetnek, hogy másokhoz szeretetlenül közeledjünk. Máskor pedig mi magunk tapasztaljuk, hogy mennyire kiszolgáltatottak, gyengék és esendőek vagyunk. Isten kegyelmi segítségével dolgoznunk kell azon, hogy ne önző, önös érdekek vezessenek a mindennapi életünkben, kapcsolatainkban.
Ugyanakkor tudnunk kell, hogy legfőbb kegyelmi erőnk és támaszunk az imádság, amelyben bármikor hittel és bizalommal fordulhatunk Istenhez, akinél meghallgatásra találunk.

csütörtök, október 14, 2010

szerda, október 13, 2010

Biblia-nap



P. Leonárd a Mária Rádióban a főegyházmegyei Biblia napról, valamint az udvarhelyi Biblia-csoportról.

hétfő, október 11, 2010

Jónás próféta jele

 Fr. Puvák Marián ofm bevezető gondolatai a mai evangéliumhoz, amely a Mária Rádió ma reggeli műsorában hangzott el.

„Szó ami szó, gyakran jobban érzem magam a nem hívők között, mint a fanatikus katolikusok körében. „
          Biztos furcsa mondat ez, különösen a Mária rádió hallgatói számára, akik nap mint nap hallgatják a rádiót, és akik az gondolják, hogy mégis, úgy nagy vonalakban jó katolikusok.
De ezt az idézettet nem másvalaki mondta, mint a szent életű boldog XXIII János pápa, amikor még franciaországi nuncius volt. A mai napon az ő emléknapját ünnepeljük, és hadd mondjak el annyit róla, hogy szerény véleményem szerint, ő, egyházunk egyik legkiemelkedőbb pápája.
          De hogyan kapcsolódik az amit tőle idéztem, a mai evangéliumhoz? Hát úgy, hogy mindkettőben agyon dicsérik a nem hívőket!
          XXIII János pápa azt mondja, hogy jobban érzi magát a nem hívők között, mint a fanatikus katolikusok körében, az evangélium meg arról beszél, hogy milyen ügyesek Ninive férfiai akiket a zsidók nemcsak pogányoknak hanem kimondottan ellenségeknek tekintettek.
          Ismerjük a történetet, amikor Isten elküldi Jónást Ninivében, hogy megtérésre szólítsa fel az ott lakó embereket, ezért nem ismétlem meg újra. S ha már ismerjük, akkor azt is tudjuk, hogy a Niniveiek egyből hallgatnak Jónás szavára. A király, az emberek és még az állatok is bűnbánatot tartanak. Szó ami szó, a történet tanúsága az hogy, ezek a pogányok bár bűnösök voltak és gonosz dolgokat cselekedtek, mégis, fülük egyből megnyílt a próféta szavára és szívük befogadta Isten üzenetét.És nemcsak befogadták, hanem nyomban cselekedtek is, böjtöltek és bűnbánatot tartottak.
Ezt a magatartást dicséri meg Jézus is a mai evangéliumban, és szembe állítja ezt, a magukat hívőknek mondó zsidó magatartással, akik nem elégszenek meg az Ő prófétai üzenetével, hanem csodajeleket kérnek tőle. Jézus ott jár-kell közöttük, hirdeti Isten országát, betegeket gyógyít, ördögöket űz ki, és ez mégsem elég nekik. Más jeleket kérnek!
          Úgy érzem ez az erősségük a nem hívőknek! Ők még „nem ismerik Istent” !!!
 Természetesen az hogy „nem ismerik Istent” csak idézőjelben mondtam! Ezzel csak azt szeretném kiemelni, hogy sokan közölünk, azt gondoljuk, hogy mi már ismerjük Istent, mivel már gyerek korunktól, imádkozunk, templomba járunk, és olvassuk a Szentírást.
          Ugyanezt gondolták magukról az akkori farizeusok is, és mégsem ismerték fel Jézust amikor közöttük járt-kelt. Amikor beszélt hozzájuk, jelt kértek tőle, hogy valamivel bizonyítsa, hogy valóban Ő a Messiás.
Néha elgondolkodok azon, ha ma az utcán szembe találkoznák Jézussal, én vajon felismerném-e? Jó kérdés, s igazán nem tudom rá a választ. Azt viszont tudom, hogy Ő mondotta, hogy:
          „Amit a legkisebbnek tettetek testvéreim közül, nekem tettétek.”, ezért azon iparkodom, hogy ha nem is ismerem fel Jézust egyből, legalább a legkisebbeket ismerjem fel, és úgy viszonyuljak hozzájuk mint, Uram legkedvesebb gyermekeihez.
          Ezt kívánom minden Mária rádió hallgatónak is!
Mi nem vagyunk pogányok, hanem vallásos életet élő keresztények, és ez a tény nem jelenti azt hogy egy pápa, mint XXIII János nem érezheti jól magát körünkben, és végképp nem jelenti azt, hogy fülünk nem halhatja meg Jézus szavát, felismervén benne az Élő Isten miden értelmet felülmúló szeretetét.
          Gondolataimat zárom egy újabb idézettel, a mai nap szentjétől, boldog XXIII János pápától:
  „Ne a félelmeidtől kérj tanácsot, hanem a reményeidtől és az álmaidtól. Ne a kudarcaidon gondolkozz, hanem a még meg nem valósított lehetőségeiden. Ne azzal foglalkozz, amit megpróbáltál, de nem sikerült, hanem azzal, amit még lehetőséged van megtenni. „

szombat, október 09, 2010

28 évközi vasárnap

28c
View more presentations or Upload your own.

Az egyikük, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, hangosan magasztalta Istent, és lábai előtt arcra borulva hálát adott neki; s ez szamariai volt.

péntek, október 08, 2010

Magyarok Nagyasszonya

Szent István halála előtt, 1038 Nagyboldogasszony napján Szűz Mária oltalmába ajánlotta koronáját és országát. A krónikák szerint így imádkozott: „Egek Királyné Asszonya! A te oltalmadba ajánlom népemet és nemzetemet. Vigyázz reá, mint a te országodra!” Őseink ezt a felajánlást szent örökségként adták tovább. A magyar költészet, ima- és énekvilág, számtalan Mária-kegyhelyünk és zarándoklataink, a nép áhítata beszél róla. A Mária tiszteletnek a nemzeti jellegét a szentszék is elismerte. A Magyarok Nagyasszonya ünnepet XIII Leó pápa rendelte el 1896-ban, 900 éves töretlen nemzeti hagyományt szentesítve hivatalosan, majd X szent Piusz az ünnepet október 8-ra tette. 1980-ban II János Pál pápa ezen a napon a Szent Péter bazilika altemplomában a Magyarok Nagyasszony tiszteletére kápolnát szentelt. Azóta évente magyar püspökök és Rómában tartózkodó magyar papok ünnepi szentmisét mutatnak meg a kápolnában.
Egy nem rég tartott beszédében XVI Benedek pápa kiemelte, hogy életünk középpontjában Istennek kell állnia, az ő szavára kell hallgatnunk. Ebben példaként áll előttünk Mária, az egész életében Isten szavára hallgató, Isten és az emberek felé nyitott Szűz. „Mária mindig Isten szolgálóleánya marad, aki soha nem saját magát állítja középpontba, aki Istenhez akar vezetni bennünket, s aki olyan életvitelre tanít bennünket, amely Istent állítja mindenek középpontjába.”
Mindannyian élet feladatul kaptuk a keresztény életet, amelyben segítőnk és példaképünk a Szűzanya.
Máriát az Isten és ember iránti nagy szeretet arra képesítette, hogy magáévá tegye a nagy isteni akaratot, és egészen átadja magát. Tudott engedelmeskedni.
Az engedelmesség a legszemélyesebb emberi tettek közé tartozik, mivel Istentől kapott szabad akaratunk az alapja. Isten képmására alkotott teremtmények vagyunk. A szabad akarat a legjellemzőbb isteni szikra bennünk. Ezt a nagy ajándékot kapták meg az angyalok is, amelyet a legokosabb teremtménye Istennek, Lucifer lázadásra használt fel. A teremtés csendes átlátszóságában az ördögi nem szolgálok hatalmas gyűrűződést okozott. Olyan, mint, amikor a kristály tiszta tóba, föld omlik be, amely bepiszkítja, és hullámokat ver maga körül. Ezek a hullámok pedig egyre messzebbre kerülnek a kiinduló ponttól. Minden bűn gyökere ez a nem szolgálok, amikor én akarom eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Amikor önmagam normája akarok lenni.
Évszázadok gyászos öröksége lett a bűn, amely a mi életünkbe is begyűrűzik. Azonban nem csak a bűn lett örökségünk, hanem a küzdelem is, amely a bűn legyőzősére irányul. „Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem.” Ez az új teremtés hajnala, amikor újra tisztává lett a zavaros, a nem szolgálok, újra fogalmazódott: „íme az Úr szolgáló leánya.” Mária elvállalta annak a hivatását, hogy az Úr szolgálója legyen. Mária hivatása az engedelmesség útját járva érett be.   Engedelmessége nem korlátozta emberi és hivatásbeli kibontakozását, hanem a továbbfejlődés eszköze lett. Azonban az egyszeri fejes ugrás a sötétben, amikor elvállalta hivatását, mégsem jogosította fel arra, hogy befejezettnek vélje azt, ami épp csak elkezdődött. Az angyali hírüladás, az igen kimondása szilárd ponttá lettek az életében, amelyhez biztosan sokszor visszatért erőt gyűjteni. A naponkénti feladat helyzetek viszont újból és újból engedelmességre szólították. Engedelmeskednie kellett, amikor a kilátástalannak tűnő betlehemi útra vállalkozott, amikor nem térhetett haza és Egyiptomba menekültek. Innen az engedelmesség szólította Názáretbe. Akkor is meg kellett adnia magát az isteni akaratnak, amikor haldokolni látta szent Fiát és hitének minden emberi támaszát leomlani látta.
Egyéni és közösségi életünkben biztosan már sokszor elhangzott, hogy akarom az eszközöket, amelyek előbbre viszik a lelki fejlődésünket. A keresztségben kereszt szüleink vállalták helyettünk ezt a feladatot. Első áldozásunkkor, bérmálásunkkor ezt tudatosan megújítottuk. Nálunk ezek olyan határkövek, mint Máriánál, amikor igent mondott. Olyan pontok, amelyhez visszatérhetünk erőt meríteni, mert akkor „túláradt a kegyelem.” Isten most, ma is adja kegyelmi segítségét. Ma is feladatul kapjuk, hogy Máriához hasonlóan mi is a lelkünkbe fogadjuk Jézust.
Mária önmagában otthont adott Isten Fiának. Befogadta lényének legbensőbb köreibe. Ettől a pillanattól nem azt mondta, hogy én, hanem mi.
Legyen a mi életünk is oda adott élet. Legyen hivatásból vállalt élet, amely nem torpan meg az első nehézségnél. Fogjuk fel szolgálatnak mindazt, amit tennünk kell, hogy ami bennünk és általunk megszületik szebbé, otthonosabbá tegye a világot, amelyben Isten is otthonra talál általunk.
Tárjuk oda életünket Mária elé és esedezzünk közbenjáró segítségéért.

szerda, október 06, 2010

hétfő, október 04, 2010

Szent Ferenc Ünnepe



Szent Ferenc Ünnepe Udvarhelyen.
Misézik: ft. Simó József máréfalvi plébános.
Prédikáció: fr. Mihály ofm

szombat, október 02, 2010

Mustármagnyi hit

Az evangéliumokat olvasva, jóleső érzés azt tapasztalni, hogy Jézus legközvetlenebb tanítványai, az apostolok is mennyire hozzánk hasonló emberi vonásokkal rendelkeznek. A mai részben, mintegy váratlanul azt kérik Jézustól, hogy növelje bennük a hitet. Számunkra ismeretlen, hogy mi a háttere ennek a kérésnek. Lehet, hogy látva Jézus hitét, felébredt bennük a vágy, hogy ők is szeretnének mélyebb gyökeret ereszteni Istenbe. Akár bele is fáradhattak a mindennapokba, és úgy érezték, hogy megkopott a hitük, a lelkesedésük és felfrissülésre van szükségük. Az is lehet, hogy a jövő bizonytalanságától való félelem indította őket erre a kérésre. A pontos okot nem tudjuk, azonban számunkra fontos üzenetet hordoz ez a kérés. Megfigyelhetjük, hogy nem egyik, vagy másik apostol járul Jézus elé, hanem közösségileg kérik: „növeld bennünk a hitet.” Az tény, hogy a hit nagyon személyes tett, a személy egyéni válasza Isten hívására. Az ember szabad válasza, Isten szabad kezdeményezésére. Azonban a hit mégsem lehet egyénieskedő, és másoktól elszigetelt. Nem csupán magánügy, fontos kiemelnünk annak közösségi vonatkozásait is. Valójában senki sem tud másoktól elkülönülve, egyedül hinni, úgy ahogy nem tudunk egyedül élni. Az Istenben hivő, vallásos ember mindig valamilyen közösséghez kapcsolódik, másoktól kapta vallásos neveltetését, mások példáján épülve kezd el hinni. Ugyanúgy nekünk is tovább kell adnunk ezt a lelki örökséget a környezetünknek, családtagjainknak, a ránk bízottaknak.
Hogyha erős és élő az Úr Jézusba vetett hitünk, ez arra kell, hogy ösztönözzön, hogy másoknak is átadjunk a felfedezett, megélt vallási igazságokat. Beszélnünk kell vallásos életünkről, annak gyümölcseiről. Igazából mindenki egy láncszem az Istenben hívők nagy láncsorában. Vannak erősebb láncszemek, vannak gyengébbek, de a lánc annyira erős, amennyire erős a leggyengébb szeme, ugyanis leghamarabb ott szakad el, hiába erős máshol. Isten népe annyira szent és erős, amennyire mi magunk is ehhez hozzájárulunk, erősítve, vagy gyengítve a közösséget. Nem tudok hinni anélkül, hogy mások hite fenn ne tartana, és az én hitemmel mások hitéhez is hozzá járulok.
A hitvallás közösséget formál. Azzal együtt, hogy kimondjuk, hogy én hiszek, azt is ki kell mondanunk, hogy mi hiszünk. Ez a közösségi hit fejeződik ki a vasárnapi szentmisében, amikor közösen elimádkozzuk az Egyház ősi imáját, a Hiszekegyet. A személyes hit és a közösségi hit összetartozik: egymást táplálja, élteti és kiegészíti, vagy negatív esetben sajnos rombolhatja is. Hogyha a hitünk gyümölcsöző másokat is lelkesít. Az Egyház történelmében nyomon követhető, hogy a nagy Istenben hivő, vallásos emberek maradandó gyümölcsöt termettek.
Ez már a Szentírásban is látszik. A mai szent leckében olvassuk, hogy Szent Pál apostol az üldöztetések idején így biztatta kedvenc tanítványát Timóteust: „Éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán benned él. Hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.” Szent Pál fontosnak tartotta, hogy az általa felszentelt püspök Timóteus erős hittel álljon a rábízott közösség élén, hogy másokat is megerősítsen és támogasson hitükben.
Hivatkozhatunk Assisi szent Ferencre, akinek a hite és elkötelezettsége olyan hatással volt a világra, hogy 800 év távlatából is lelki életünk mestere.
Vagy ki gondolta volna, hogy amikor XIII János pápát megválasztották, annyira meghatározó egyéniség lesz az Egyház életében. Hite és Istenbe vetett bizalma adta az erőt, hogy elindítsa az Egyház megújulását a II Vatikáni zsinattal. Kitárta az Egyház ablakait, hogy hitből fakadó válaszokat adhassunk a ma emberét foglalkoztató kérdésekre.
Felsoroltunk néhány jellegzetes példát, olyanokat, akiknek a személyes hite, nagy hatással volt az Egyház egészére, és a hívek hitére. Mi valószínűleg nem tartjuk magunkat ilyen nagy hatású kereszténynek. Azonban annál inkább fontos, hogy ezen a vasárnapon, de hétköznapjainkban is kérjük hitünk megerősödését: „növeld bennünk a hitet.” Leginkább azért, hogy az Istenben vetett személyes hitünk közösségi gyümölcsöket is teremjen.

péntek, október 01, 2010