Csíksomlyói Kegytemplom és Kolostor - Hirdetések

vasárnap, október 30, 2016

Évközi 31. vasárnap


A mai evangéliumban Zakeusról, a vámosok fejének a megtéréséről olvastunk.
Jerikóban élt, az ősi, nagyvárosban, amely több evangéliumi esemény színhelye. Nagyvárosként egyrészt a jómódúak, másrészt a kiszolgáltatott szegények gyűjtőhelye volt. Zakeust eredetileg a kíváncsisága vezette Jézushoz: „Szerette volna látni és megismerni Jézust” Kezdeti motivációnak ez is elég volt. Arra kevésbé számított, hogy Jézus is látni akarja őt. „Amikor Jézus odaért, felnézett és megszólította: „Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.” A hallgatóság méltatlankodott e-miatt. Pedig bátorítaniuk kellett volna Zakeust, együtt örvendeni vele. Ugyanis Zakeus most már bizonyított. Kész volt arra, hogy megtérítse az okozott kárt, sőt halmozottan jóvá akarta tenni: „ha valakit valamiben megkárosítottam, négyannyit adok helyette.” Íme, az Úr Jézus megtapasztalhatóvá tette Zakeus által azt, amit a Bölcsesség könyve Isten irgalmáról ír: „Te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak.” És Zakeus bűnbánatot tartott.
Mivel az evangélium bennünk keresi folytatását, el kell gondolkodnunk, hogy nekünk milyen „fügefára” kell felmásznunk, ahhoz hogy meglássuk Jézust, hogy találkozzunk vele? Több mindenre is gondolhatunk. Nekem az jut eszembe, hogy erőfeszítést kellene tennünk annak érdekében, hogy jobban megértsük, és tettekre váltsuk, amit az Egyházunk időszerű kérdésekben tanít. Ugyanis a mai idő körülményei között Jézus az Egyházban működik tovább. Az Egyház tanításában, az Egyház imájában, a szentségekben találkozhatunk az ő élő személyével. Nem elég csak mások által, mondjuk a sajtó közvetítésével tájékozódni arról, hogy mit tanít az Egyházunk például a családról. Most már magyarul is olvasható a családról szóló pápai buzdítás, amely a családról szóló szinódus után jelent meg. Jó lenne, hogyha beszereznénk, kézbe vennénk, hogyha olvasnánk, hogyha igyekeznénk hozzá mérni az eddigi ismereteinket, törekvéseinket, és ahol szükséges javítanunk a hozzáállásunkon.
Az Amoris letitia- a Szeretet Öröme című apostoli buzdítás külön fejezetet szentel annak, hogy a család hivatásáról beszéljen.
A hetedik fejezet teljes egészében a gyermekek neveléséről szól. Itt részletesen, és bőven kifejtve megérthetjük, hogy az egyház ma hogyan gondolkodik a gyermekek és az ifjúság neveléséről. Arról olvashatunk például, hogy a mai életkörülmények nehézségei ellenére: „a családnak továbbra is annak a helynek kell maradnia, ahol a hit igazságainak és szépségének befogadását, az imádkozást és a felebaráti szolgálatot tanítják.” A nyolcadik fejezet a nehéz helyzetben levő családokról szól. Arról, hogy milyen lelkipásztori támogatásban részesülhetnek azok, akiknek valamilyen okból zátonyra futott a házasságuk stb.
Mindezekkel példát akartam mondani arra, hogy ma nekünk mi lehet az a fügefa, amire fel kell másznunk, hogy meglássuk Jézust, de igazából ezt a fügefát mindenkinek magának kell megtalálnia. Lehet, hogy sokan nem fogják megérteni a szándékunkat, vagy félremagyarázzák a törekvésünket, de nekünk egymást támogatva el kell jutnunk Jézushoz, és amit megértettünk az ő tanításából azt kötelességünk gyakorlatba ültetni.

vasárnap, október 16, 2016

Évközi 29. vasárnap




Az Istennel való kapcsolatunkban, a vallásos életben meghatározó szerepe van az imádságnak. Szinte közmondásként fogalmazhatjuk meg: mondd el, hogyan imádkozol és megmondom ki vagy. Érhető tehát, hogy a vasárnap szentmisék olvasmányai tág teret biztosítanak az imádság témájának. Így történik a mai szentírási szakaszokban is.
Már az első olvasmány aláhúzza az imádság fontosságát. A választott nép az ellenséggel küzdött a legelők, itatók érdekében. Mózes kitartóan imádkozott a győzelemért. Annyira magától érthetőnek tartjuk ezt, hogy talán fel sem figyelünk egy fontos mozzanatra, hogy nem csak az történik, hogy Mózes egy cél érdekében imádkozott, hanem imával kíséri a küzdelmet. „Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Hur pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így karja kitárva maradt napszálltáig.” A harcot, a küzdelmet Mózes imával kísérte.
Ez a tény, számunkra is irányadó. Talán megszoktuk, hogy egy elérendő cél érdekében imádkozunk, aztán ha megkaptuk abba is hagyjuk. Vagy, ha netán nem sikerül, még egy ideig próbálkozunk, aztán belefáradva, úgy gondoljuk, netán Istennek más terve van, és nem imádkozunk tovább. Azt talán már kevésbé vesszük észre, vagy kevésbé gyakoroljuk, hogy imával kísérjünk kitartóan egy tevékenységet, a családunk életét, valakit, akiért felelősek vagyunk.  Jó esetben a hittanórán megtanuljuk, hogy imádkoznunk kell: reggel délben, este, evés előtt, evés után, harangszóra. Így rá nevel bennünket az Egyház a rendszeres imádságra, hogy átszője az életünket-, a mindenapjainkat az imádság. Hozzá köti ismétlődő alkalmakhoz, hogy eszünkbe jusson felkeltem, imádkoznom kell, asztalhoz ültem, előbb imádkozom. Azonban ezek az első lépések, olyan, mint a járni tanuló gyermeknél. Innen még meg kell tanulnunk járni a hit útján. Mégpedig úgy, hogy az imádság átjárja az életünket, átszője a tevékenységünket. Ezt jelképezi Mózes kitárt karja. Kitárt karral, kitárt szívvel, imádságos lélekkel kell meghoznunk döntéseinket. Imádkozva kellene dolgoznunk. Imádságos lélekkel kell hordoznunk mindennapi keresztünket. Imádsággal kell kísérnünk azokat akik ránk vannak bízva-, és akikért imádkozni tartozunk. Talán azért ennyire közkedveltek a zarándoklatok, az első szombati Mária köszöntők, a Mária Rádiós ima szándékok rózsafüzér előtt. Ugyanis ezekben megvalósul az, hogy az ima átszövi a napot, az erre szánt időt, a ráfordított energiát. Ilyen alkalmakkor nem "csak" egy imát mondunk el arra a szándékra, amit a lelkünkben hordozunk, hanem imába ágyazzuk azt az ügyet, azt a személyt, amiért, vagy akiért azt a zarándoklatot-, vagy első szombati szentmisét vállaltuk, vagy azt a rózsafüzért felajánljuk. 
Így valósul meg az evangéliumi felszólítás: „szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni.” Legfőbb kegyelmi erőnk és támaszunk az imádság, amelyben hittel és bizalommal fordulunk Istenhez.
Vallásos emberként életformánkká kell válnia az imádságnak, ahogy szent Ferencről tudjuk, hogy ő nem csak imádkozott, hanem ő maga és egész élete imádsággá lett. Szó szerint ezt olvassuk róla: nem is annyira imádkozó embernek, mint inkább imádságnak látszott[1].



[1] ." ... totus non tam orans quam oratio factus."

szombat, október 15, 2016